Túlzás lenne azt állítani, hogy öldöklő harc folyt volna a kerékpáros csapatok között a World Tour-tagságért. Mindez nem csoda, ha kicsit jobban megvizsgáljuk, mekkora összegbe is kerül egy legmagasabb osztályba tartozó alakulat üzemeltetése.

A háttér

Természetesen egy-egy csapat költségvetésének legnagyobb része a versenyzői fizetésekre megy el, és erre is kitérünk, ám kezdjük egy olyan tényezővel, amelyről kevesebb szó esik. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy valahogyan működtetni is kell ezeket a gárdákat. Ide tartozik a versenyzők utaztatása: a szezont az edzőtáborral, majd Ausztráliában kezdik, aztán irány Ázsia, után következik Európa, majd párszor átruccannak Amerikába, vissza a kontinensünkre, végül újra Ázsia jön. Az Omega Pharma-Quick Step 18 autójába például egyetlen évben 1 millió kilométert raknak bele. Önmagában a benzinköltség is irdatlan. Arról, hogy hány repülőjegyet vesznek nincsen pontos adat, de a több száz a legpesszimistább becslés, hiszen néhány kivételtől eltekintve ezt is maguk állják, és akkor még ott vannak a szállodai szobák. Hiába van megadva, hogy a szervezőknek hány szobát kell biztosítaniuk- a Touron például hét darab kétágyast és két egyágyast- az a mennyiség már nem elég, az ezen felüli a csapatokra marad. Úgy tartják, pusztán a logisztika egy évben 1 millió dollár (220 millió forint).

A megnövekedett költségek okait több helyen kell keresni. Egyrészt manapság már annyi stábtagot találni egy együttesnél, amennyi versenyzőt, hiszen sokszor előfordul, hogy egyszerre három fronton kell helytállni. Ez eredményezi azt, hogy több sportigazgatóra, szerelőre, masszőrre, orvosra, erőnléti edzőre/tudósra, szakácsra, dietetikusra, sofőrre van szükség, és akkor még nem beszéltünk mondjuk a sajtósokról, akikből csak a BMC négyet alkalmaz egy évben- teljes állásban. Persze az ő bérük elmarad a versenyzőkétől, hiszen egy top sportigazgató is csupán 120 ezer dollárt (26 millió Ft) kap egy évben, egy jó szerelő ennek a felét, a többiek pedig még kevesebbet, de a sok kicsi sokra megy-elv itt is működik. Másrészt a technológia és a tudomány is fejlődött. Csak néhány példa: ott van a szélcsatorna, amely manapság elengedhetetlen a jó időfutamokhoz. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a leghatékonyabb regenerációra is, éppen ebből kifolyólag drágább buszokat is vesznek (egy valóban megfelelő 450 ezer dollár), néha helikoptert bérelnek, hogy az első számú emberük minél hamarabb eljusson a szállodába, ez volt a helyzet tavaly Nibalival a Giron is. És akkor még nem beszéltünk az év eleji edzőtáborokról sem, amelyek szintén komoly összegbe kerülnek, pláne akkor, ha valaki a Sky példáját követve hónapokra kibérel egy teljes szállodát Mallorcán, ahová rotációs rendszerben utaztatja a versenyzőit.

A jó hír az, hogy legalább mindegyik alakulatnak megvannak azok a szponzorációs szerződései, amelyekkel a kerékpárok, kerekek, mezek, cipők, bukósisakok beszerzése nem jelent problémát. Ugyanakkor még így is ritkaságszámba megy, ha egy évet valakinek sikerül nyereséggel zárnia, a nullszaldó sem nevezhető megszokottnak.

Versenyzői fizetések

Messze ez a legnagyobb tétel. Nagyjából a keret 70-75%-a arra megy el, hogy a versenyzőket kifizessék. Arról azonban túlzás lenne beszélni, hogy mindenkinek hasonló szelet jut. Azt már lehet tudni, hogy Lance Armstrong 2004-ben a US Postal 8 millió dolláros éves költségvetésének több mint a felét, 4,5 millió dollárt keresett. Rajta kívül még Roberto Heras-t becsülték meg (1,4 millió), George Hincapie 480 ezret kapott, de egy Dave Zabriskie például csak 65 ezret.

Manapság a legnagyobbak elérik Armstrong szintjét. Vincenzo Nibali, Alberto Contador, Bradley Wiggins, szintén zsebre tesz kb. 5 millió dollárt, azaz bő egymilliárd forintot, ehhez a táborhoz csatlakozhat jövőre Peter Sagan, és Chris Froome sincsen nagyon távol a nemrég aláírt új szerződése értelmében. Hogy mennyire kiegyenlítetlenek a juttatások? Az Omegánál a vasárnap a Kuurne-Brüsszel-Kuurne versenyt megnyerő Tom Boonen és a 25-szörös Tour-szakaszgyőztes Mark Cavendish együtt annyit keres, mint a csapat másik 28 versenyzője összesen. Ettől még a többieket sem kell sajnálni, hiszen egy átlagos WT-fizetés nagyjából 66 millió Ft, azt pedig az UCI szabályzata írja elő, hogy az úgynevezett néo-pro versenyzőknek is jár minimum bő 8millió forint egy évben.

Kereset szempontjából az idei átigazolási piac hozott egy érdekes történetet, méghozzá Chris Hornerét, hiszen a Vuelta címvédője nagyon sokáig keresett magának új „gazdát” a RadioShack megszűnését követően. Alapesetben nagyszerű helyzetben lett volna, hiszen sok pontot hozott volna, ami elengedhetetlen a legmagasabb osztályba kerüléshez, csakhogy senkinek sem kellett küzdenie a World Tour-tagságért, mindenki megkapta, aki biztosítani tudta a szükséges anyagi hátteret. Ha egy évvel ezelőtt jártunk volna, nagyjából 1 millió dollárt tudott volna kialkudni magának, ehhez képest most- pletykák szerint- nagyjából ennek a 30%-át utalja majd át a Lampre a számlájára...

A legerősebbeknél megvan a keret

Nehéz pontos összegre lelni azzal kapcsolatban, hogy ki mennyiből gazdálkodik. A pontosabb információkkal rendelkezők állítják, nagyjából 20 millió amerikai dollárja- mintegy 4 milliárd 400 millió forintja- van átlagosan egy WT-alakulatnak. Nem csoda, hogy egyre nehezebb a menedzserek feladata, főleg akkor, ha gazdasági válság robban ki, vagy az izgalmas versenyek és lenyűgöző teljesítmények helyett a doppingbotrányokra terelődik a figyelem. Azért lehet kevesebb pénzből is jó eredményeket elérni, amint azt a Cannondale és az EuropCar is jól mutatja. Úgy tartják, a legkisebb költségvetésűek 10 millió, a legtehetősebbek közel 40 millió dollárból gazdálkodnak. (Tavaly 8millió euróval, 2,4 milliárd forinttal az Euskaltel-Euskadi volt a legszegényebb, az Astana, a BMC, a Sky és Katyusa a leggazdagabb.)

Miből?

Jogos a kérdés, honnan van pénzük a csapatoknak. Alapvető lenne, hogy ahogyan mondjuk a labdarúgásban, itt is a televíziós bevételek jelentsék a költségvetés túlnyomó részét. Na ez az, amire a kerékpárban nem lehet számítani! Ráadásul hiába emelték fel sokan a szavukat a menedzserek közül ezzel kapcsolatban, jelenleg úgy tűnik, ebben nem is lesz változás. Oleg Tinkov például már sztrájkkal is fenyegetőzött, mondván a klubok simán kibírnának két-három évet a Tour de France nélkül, amire viszont egyből jött a válasz Christian Prudhomme versenyigazgatótól, hogy az egy kialakult hagyomány, hogy a tv-s jogdíjakból a csapatok nem részesülnek, és ezen nem is fognak változtatni, azt pedig kötve hiszi, hogy a támogatók örülnének, ha nem lennének láthatóak a világ legnagyobb versenyén.

Ebből kifolyólag maradnak a szponzorok, akik közül elsősorban azok szállnak be, akik alapból a sportágban vannak. Ilyen a Cannondale, a Trek, a BMC vagy éppen a Giant. Eladásban, brand-építésben, fejlesztésben megtérül az összeg, amivel segítik az alakulatokat A másik kategória a milliárdosoké, akik pusztán csak szeretik a sportágat, és szeretnének maguknak egy kis szeletet belőle. Ilyen Oleg Tinkov (a Tinkoffnál, ő maga is amatőr bringás volt), Andy Rihs (BMC), Zdenek Bakala (OPQS). És akkor még ott vannak az állami pénzek, a kazahok az Astanát, az oroszok a Katyusát tömik tele különböző érdekektől vezérelve. Ahogyan arra Prudhomme is utalt, valamennyi támogatónak a Tour de France a legfontosabb egy évben, így vélekedik Jonathan Vaughters, a Garmin főnöke is: „Ha nem tudod garantálni, hogy ott lesztek a Touron, nem kapod meg a működésetekhez szükséges összeget.”

A Tour de France és a többi nagy verseny nem csak azért fontos, mert cserébe olyan médiafelület kap egy cég, ami ár/érték arányban még mindig kifejezetten értékes. Természetesen ez a legmeghatározóbb, hiszen emlékezhetünk rá, tavaly például kimutathatóan nőtt a Sojasun-termékek eladása a francia kör alatt, az Argos is azt mondta, hogy azért száll ki, mert elérte a céljait, amit kitűzött maga elé a szerződéssel kapcsolatban. Ugyanakkor szintén meghatározó a többi partner kiszolgálása. Azért nem hangzik rosszul, ha ezek a cégek a kiemelt partnereiknek azt mondják, látogassatok el hozzánk a Tour alatt, nézzétek meg, milyen egy ilyen verseny közelről, a színfalak mögött, esetleg még találkozhattok is világ legjobb bringásaival. Emlékezhetünk, tavaly Bodrogi László a Katyusánál avatta be a VIP-vendégeket a sportág világába.

Más sportágakkal összehasonlítva

Befejezésül összehasonlításul: a teniszező Novak Djokovic 2013-ban pusztán a pénzdíjakból 10,3 millió dollárral gazdagodott, az összbevétele kerekítve pontosan egy átlagos WT-csapat éves költségvetése volt. Wayne Rooney, a Manchester United támadója nemrég írta alá a heti 300 ezer fontos szerződését, amivel egy évben 5,67 milliárd forintot kap csak a Manchester Unitedtől- ez a teljes Omega költségvetés egy esztendőben. A kosárlabdázó LeBron James 19millió dollárt keres a Miaminál ebben a szezonban, de ennél jóval több pénz kerül a számlájára a különböző személyi szponzoroknak köszönhetően. Természetesen az NHL-ben és az NFL-ben is találunk számtalan olyan sztárt, aki teljesen más osztályban mozog, mint Contadorék.

Ugyanakkor Franciaország legendás kézilabdázója, Nikola Karabatic mindössze annyit keres, mint amennyit egy átlagos World Tour- bringás, és akkor még a kisebb népszerűségnek örvendő sportágak legjobbjairól nem is beszéltünk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.