A mai L'Équipe közel két oldalt szentel a „kalóznak”, akit saját bevallása szerint egy „maffia” kergetett őrületbe.

Tíz év nagyon sok, ennyi ideje nincs közöttünk Marco Pantani. Mégis olyan, mintha tegnap lett volna, hogy 1998-ban egymás után győzött a Giron majd a Touron is. Nem túlzás kijelenteni, egész Olaszország imádja még ma is. Halálának tízéves évfordulóján a RAI Sport2 egy tizenkét órás! műsorfolyamot szentelt az emlékének C'era una volta il Pirata (Volt egyszer egy Kalóz) címmel. Az idei Giro d'Italia útvonalát is az ő tiszteletére állították össze, mivel „Pantani életének tragikus vége sokakban váltott ki hatalmas érzelmeket, és nem csak a mi országunkban. A történelmünk része”- mondta róla Mauro Vegni, az olasz kört szervező RCS vezetője még szeptemberben. Két olyan szakasz lesz, amit neki ajánlanak, az egyik Oropa-ban (május 24-én), a másik Montecampione-ban (május 25.) ér véget, a Pavel Tonkovval zajlott '98-as csatája helyszínén. (Akkoriban 9 milliós, vagyis a labdarúgásnál és a formula 1-nél is nagyobb nézettséget hozott Olaszországban a szereplése, ezért is akart neki 2millió eurót fizetni a Mapei 2000-ben, hogy az ő színeiben tekerjen a Tour de France-on. Ő azonban maradt a Mercatone-nál.)

Amióta nincs közöttünk, az olasz kerékpársport sincs a csúcson. Sőt, az első, ami az ember eszébe jut az itáliaiakkal kapcsolatban, az a dopping: Basso, Scarponi, Rebellin, Ballan vagy éppen Ricco esete- akit kilenc évre tiltottak el- de mondhatnánk közelebbit is, Danilo Di Luca-ét. Utóbbi úgy fogalmazott, lehetetlenség egy Giron az első tíz között végezni tisztán, a mezőny kilencven százaléka doppingol. Erre válaszolta azt az olaszok jelenlegi legnagyobb reménysége, Vincenzo Nibali, hogy „nem tudja mit beszél, megtesz bármit annak érdekében, hogy pénzt szerezzen.” Minden esetre lesz honnan visszakapaszkodni, hiszen tavaly a Tour de France legjobb olasza, Davide Malacarne is csak a 49. helyen végzett, nem beszélve arról, hogy mára csupán két WT-csapata maradt az országnak, ráadásul a Cannondale-ben egy szlovák (Peter Sagan), a Lampre-ban egy portugál (Rui Costa) viszi a prímet. (Idén viszont Nibali lesz Froome egyik, ha nem a legnagyobb kihívója júliusban, és a fiatalok között is találni néhány komoly ígéretet, lásd Ulissi.)

Egyáltalán nem csoda tehát, hogy még mindig ennyire előtérben van Pantani, és nem csak az évforduló miatt (2004. február 14-én kokaintúladagolásban veszítette életét Riminiben). Annak, hogy az ő története ilyen szomorú véget ért rengeteg összetevője van, amit egyszer egy rózsaszín atlétán részletezett is. Azonban az összes közül kiemelkedik valaki, akit a kerékpársport, és saját maga legnagyobb ellenségének vélt: Lance Armstrong.

Nem túlzás azt állítani, ők ketten uralták a '90-es évek híreit. Az olasz 1994-ben tűnt fel egy Meranoba vezető szakaszon, míg az amerikairól akkortájt derült ki, hogy rákos. Valószínűleg kevesen tudják, de azt követően, hogy a Texas-i felépült, 1997 telén felhívta Davide Cassanit, a jelenlegi olasz szövetségi kapitányt, aki akkor Pantani csapatának, a Mercatone Unonak volt a menedzsere, és azt mondta: „Marco közelében szeretnék tekerni.”. Végül nem került az olasz alakulathoz- pedig állítólag Pantanit belement volna- helyette elindult viszont a US Postal, így csapattársak helyett riválisok lettek. Két teljesen különböző személyiség, más felfogás csatája volt. Armstrong minden hegyet bejárt előre, mindenre odafigyelt, míg az olasz rengeteget improvizált. 1998-ban például a Giro megnyerése után két hétig nem ült fel a kerékpárra, majd egyszer csak megjelent Milánóban, miután 260km-t tekert a 45 fokban...

„Mamma, ez a közeg egy maffia”

Kettejük viszonya 2000-ben romlott meg végleg. Addigra Pantani már megszégyenült, amikor 1999-ben Madonna di Campiglion kizárták a Giroról a túlságosan magas hematoktrit-szintje miatt, neki pedig csendőrök között kellett elhagynia az olasz kört. Ennek azért van jelentősége, mert rá egy évre a Touron ő és Armstrong maradt elől a Mont Ventoux-n. Ott vált ugyanis egyértelművé számára, hogy az amerikai valami egészen más szinten van, olyanon, amilyenen ember a szabályok betartásával nem lehet. Az utolsó cseppet a szakasz vége jelentette, hiszen Pantani „megkapta” az első helyet, ami egyáltalán nem esett neki jól. Ezután mondta azt az olasz: „Engem elkaptak, őt meg nem!”- innentől kezdve vált nyilvánvalóvá számára, hogy Armstrongot „védik”. Elmesélések alapján soha egy percig sem hitte azt, hogy az azóta mind a hét Tour-győzelmétől megfosztott bringás története igaz lenne. Egyöntetű vélemény, hogy akkoriban sokkal könnyebb volt csalni, mint manapság. A mezőny tagjai jól ismerték a különböző módszereket, kezdve egy kölni labor anyagaitól, a receptek visszadátumozásán keresztül, egészen a pénzügyi „támogatásokig” mindet, ráadásul szinte mindenkinek megvolt a maga trükkje. Ám addig, amíg Pantani sosem tudta feldolgozni a 99-es esetet és Armstrong szárnyalását, az amerikai egyre közelebb került az UCI vezetőihez, leginkább az akkori elnök, Hein Verbruggenhez. Vele már csak azért sem volt túl jó viszonya az olasznak, mert Bugnoval és Chiapuccival már 1996 augusztusában kezdeményezte, hogy a versenyzők vérét használják a doppingteszteknél- akkoriban tűnt fel ugyanis az EPO...

A Kalóz elveszítette a hitét a rendszerrel szemben, Armstrongot, az olasz, a nemzetközi szövetséget, a szponzorokat is ellenségnek látta. „Semmi másról nem tudott beszélni az asztalnál, csak Armstrongról”- mesélte korábbi csapattársa, Fabiano Fontanelli. Az amerikai- miután megtudta, hogy megsértette Pantanit- 2002-ben Murciában még odament hozzá és elnézést kért, de addigra már túl késő volt, az olasz már nem tudott hinni az őszinteségében. (Pedig azt egyébként talán feltételezhetjük, hogy valóban tiszteli a legendás kendőst, erre egy újabb bizonyíték, amit nemrég a Cycling News-nak mondott: „ő egy művész volt. Én csak egy asztalos.”)

Marco édesanyja, Tonina ebből az időből talált egy atlétát, amelyre fia egy kék filctollal leírta a véleményét és kérte szüleit, hogy harcoljanak az őszinteségért. „Harcolunk az értékekért, de a szar felváltja a szenvedést, úgyhogy kerékpárosok, beszéljetek! (…) Armstrong az egyetlen igazi sérülés.”

Erre mondta azt anyukája: „A fiam tíz évre előre látta, mi fog történni, az igazságot mégis csak egyetlen textildarabra lehetett leírni.” Tonina egy beszélgetést is felidézett közöttük: „Mama, azt hiszem, be fogom fejezni.- De miért?- kérdeztem vissza.- Mert ez egy maffia Mama, amelynek az a szemét Armstrong a vezetője.”

Tudni kell, hogy Pantani édesanyja a mai napig nem akarja elfogadni a hivatalos vizsgálat eredményét, mely szerint a fia öngyilkos lett. Szeretné elérni, hogy újra megnyissák az ügyet, ennek érdekében kérte fel Antonio De Rensis ügyvédet, aki a Juventus bundagyanúba keveredett edzőjét, Antonio Conte-t is képviseli. A szakember hét napot töltött Riminiben egy orvos társaságában, hogy mindent megtaláljon, ami csak segíthet... Pantani életéről- és haláláról- áprilisban egy film is meg fog jelenni, aminek ugyanez a témája. Azt egyelőre még nem tudjuk, Magyarországon látható lesz-e vagy sem.

Itt most az a rész következne, amelyben e sorok írója megosztja a véleményét. Ettől én most eltekintenék, hiszen fogalmam sincs, milyen volt az élet a mezőnyben, a színfalak mögött. És ne feledjük, ez most csak az egyik oldal véleménye volt! Egyszerűen csak remélhetjük, hogy jogosak azok a nyilatkozatok, melyek szerint ma már sokkal jobb a helyzet- még ha nem is kifogástalan- mint akkor volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.