Pénteken veszi kezdetét Olaszország legnagyobb kerékpáros versenye. Ugyan a Giro d'Italia prosperál, az ország kerékpársportja egyre nagyobb bajban van...

Kétségünk sem lehet, az idei Giro is zseniális lesz. Észak-Írország már rózsaszínbe öltözött, és várja, hogy megrendezhesse a Grande Partenzát. Rengetegen lesznek az utak szélén a három hét során, remélhetőleg hatalmas izgalmakhoz lesz szerencsénk, olyan klasszisok versenyét fogjuk látni, mint Evans, Quintana, Rodriguez. Az útvonal zseniális, a tájak gyönyörűek, és az időjárás is sokkal kedvezőbbnek ígérkezik, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor hiba azt gondolni, hogy minden rendben van. Addig ugyanis, amíg az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, valamint a keleti országokban egyre több pénzt fektetnek bele, a sportág történetének egyik legsikeresebb nemzeténél egyre többet vonnak ki a sportágból.

„Egyértelmű, hogy a kerékpározás válságban van Olaszországban”- kezdi értékelését Gianni Savio, az Androni Giocattoli-Venezuela menedzsere. „Egy ország gazdasági helyzetének pontos tükörképe a kerékpársport helyzete. Az olasz gazdaság jelenleg nagyon szenved, éppen ezért a vállalatok nagyon nehezen tudják támogatni a csapatokat.” A mostanihoz hasonló megszorításokra a második világháború óta nem volt példa arrafelé. Ugyan a spanyolországi 25%-ot (még) nem éri el a munkanélküliségi arány, egyre magasabb, akárcsak az adóterhek, így a cégek, valamint az állam is sokkal jobban megnézi, mire költ. „Emlékszem, tíz-tizenöt évvel ezelőtt rengeteg olasz szponzorral rendelkező csapat volt. Vagy tucatnyi! Most pedig lassan az utolsó helyre kerülünk.”- folytatja Savio. „Harminc éve vagyok ebben a sportágban, de még sosem láttam ennyire sötétnek a helyzetet.”

Nem is olyan régen még az olaszok adták a mezőny jelentős részét. Négy első-, tucatnyi másodosztályú csapatuk volt, a válogatottjuk minden világbajnokságon reális eséllyel pályázott az aranyéremre. Mára csupán két World Tour- a Lampre-Merida és a Cannondale-, valamint három Pro kontinentális alakulatuk maradt. Mögöttük mindössze öt kontinentális gárda létezik, olyan osztályú, mint az Utensilnord. Nem meglepő, mindez messze elmarad a várakozásoktól és a hagyományoktól. Ráadásul a Cannondale egy amerikai bejegyzésű vállalat, amely azt a Liquigas-t mentette meg, amely 1999-től 2012-ig volt főtámogató, ám másfél éve a gázcégnek is el kellett zárnia a csapot.

Nemcsak a csapatok, a versenyek is megérzik a megszorításokat. Ugyan a Giro az RCS Sport kezében jó helyen van- a La Gazzetta dello Sport is a tulajdonában van-, a kisebb viadalok sorra tűnnek el. Szardíniában, Szicíliában, Reggio Calabriában, Laigueiglaban is meg kellett szüntetni a többnapos versenyeket, és akkor még nem beszéltünk az utánpótlás-Giroról, a GiroBioról, amelyre a tavalyi évhez hasonlóan idén sem kerül sor. Még az RCS-nek is- amely az olasz kör mellett a Tirreno-Adriaticot, a Milánó-Sanremot, a Lombard kört, a Strade Bianchét, valamint a Roma Maximát is megrendezi- fel kellett hagynia százéves tradícióval rendelkező Giro del Piemontéval. Az ok, a „nemzetközi, és különösen az olasz gazdasági helyzet” volt. Helyette inkább külföldön nézelődött, az idén általunk is közvetített Dubai körnek például éppen az RCS a promótere. (Az összes verseny közül a Giro az egyetlen, amely valóban nyereséges.) Az sem véletlen, hogy minden második évben külföldről rajtol az olasz kör, hiszen a hollandoknál, dánoknál, észak-íreknél is van rá pénz, sőt, éppen a mostani rendezéssel kapcsolatban mesélik, hogy szóba került az Egyesült Államok, mint lehetséges Grande Partenza-helyszín...

Gyártók tekintetében sem rózsás a helyzet. A kilencvenes évekig gyakorlatilag egyeduralkodónak számított Olaszország, elsősorban a Campagnolo, de a Pinarello, valamint a legendás Fausto Coppi cége, a Bianchi is közkedvelt volt, és említhetnénk a Da Rosát vagy éppen a Sidit is. Mára jelentősen megváltozott a helyzet, megjelent a piacon a Focus, a Cannondale, a BMC, a Lapierre, a Giant, a Canyon, és a sort még folytathatnánk. A 18 WT-gárda közül mindössze 4 teker jelenleg olasz gyártmányú bringával.

Persze az olaszokat gyaníthatóan egy cseppet sem érdekelné, hogy honfitársuk milyen kerékpáron ül, amíg versenyeket nyer. Csakhogy jelenleg egy kezünkön meg tudjuk számolni az igazán sikeres kerékpárosaikat. Nem is olyan régen még Cipollini, Bettini, Petacchi oktatta a többieket, de egyikük sem lehetett csatában a nagy körversenyek összetettjéért. A legutóbbi Tour de France-győztesük Marco Pantani, 1998-ban húzhatta magára a sárga trikót a Champs-Elysée-n. Előtte 1965-ig kell visszamennünk az időben, amikor Felice Gimondinak sikerült. Természetesen a hazai háromhetes teljesen más tészta. A legutóbbi 17 kiírásból csupán hármat találunk, amelynek külföldi győztese volt. Nyert többek között Savoldelli, Garzelli, Simoni, Cunego, Basso és Scarponi is. Lehet rájuk azt mondani, hogy igen, de a legmagasabb szinten- ezért fontos a Tour de France-on nyújtott teljesítmény- nem állták meg a helyüket, a kérdést azonban úgyis feltehetjük, ma találunk-e olyan versenyzőt, aki „legalább” a Giron első helyen zár. A válasz az, hogy igen, Vincenzo Nibalit. Az Astana első számú embere az egyetlen, akinek reális esélye lenne jelenleg az olaszok közül az első helyre, tavaly meg is nyerte, ám egészen biztos, hogy idén nem fogja megvédeni a címét, mivel mindent a Tour de France-ra tesz fel. (Az pedig szintén jól mutatja a súlyos gondokat, hogy neki is egy kazah csapatnál kell tekernie.)

Az egyre kevesebb tehetség az utánpótlás-nevelés visszaesésére vezethető vissza, ami ismételten a pénzhiánnyal függ össze. Addig, amíg a briteknél, az oroszoknál, a kazahoknál, az ausztráloknál, vagy éppen az Egyesült Államokban futja az állami és magáncégek részéről a komolyabb szponzorációra, Olaszországban és Spanyolországban nincs rá fedezet. Utóbbinál éppen tavaly vették vissza a felére a költségvetési támogatást, ami már a legtehetségesebb fiatalok versenyeztetését is veszélybe sodorta, és az olaszoknál sem jobb a helyzet. Renato Di Rocco, az Olasz Kerékpáros Szövetség elnöke is elismeri, a riválisok modernizációs programokkal erősítenek, ők pedig egy helyben toporognak. Példaként a briteket hozta fel, akiknél a helyi Szerencsejáték Zrt. rakott rengeteg pénzt a pályakerékpáros programba, amit most gyakorlatilag egy-az-egyben le akarnak másolni a franciák, akiknél januárban adták át a hetedik fedett vélodrome-ot. „Mi is szeretnénk hasonló modellt, de időre és pénzre lenne szükség a megvalósításához. Ez a jelenlegi helyzetben Olaszországban az álom és a csoda kategóriája.”- értékelt az elnök. Csak az összehasonlítás kedvéért, az olasz szövetség saját költségen építteti meg az ország második fedett pályakerékpáros pályáját...

Nem szabad elhallgatni, hogy nem csupán a kedvezőtlen gazdasági helyzet okolható a visszaesésben. Habár az olaszok nagy többsége még mindig imádja a kerékpársportot, az olyan doppingesetek, mint Marco Pantanié, Ivan Bassoé, Danilo Di Lucaé, vagy éppen a minap ismét "villogó" Ricardo Riccoé egyáltalán nem segítettek. Nem csoda, hogy az olasz cégek vonakodnak, ha egy csapat támogatásáról van szó. Tegyük hozzá gyorsan, a helyzet még a labdarúgásban sem jobb, sőt, kifejezetten hasonló: Tizenegy évvel ezelőtt még két olasz csapat játszotta a Bajnokok Ligája döntőt Manchesterben, még 2007-ben is az AC Milan volt a sorozat győztese, mára viszont eljutottunk oda, hogy már az Európa Liga döntője is a hatalmas bravúr kategóriája lenne, a Juventuson kívül nincs egyetlen nemzetközi szinten is versenyképes alakulat, ráadásul a torinóiak arénáját leszámítva nem találunk egyetlen olyan stadiont sem, amely jelenlegi állapotában megfelelő lenne mondjuk egy Európa-bajnoki mérkőzés lebonyolítására. Ebből is érződik, a sport egésze van bajban Olaszországban.

A jövő jelenleg képlékeny. Tehetségből most sincs hiány, ha Nibali képes lesz olyan formába kerülni, mint amilyenben tavaly volt a Giron, jogosan reménykedhet a sárga trikóban, ami egyből teljesen megváltoztatná a helyzetet. A nála fiatalabbaknál jelenleg négy-öt bringásról beszélnek. Diego Ulissi (Lampre-Merida) kétszeres junior világbajnok, de azt még ő sem tudja, hogy milyen irányt vegyen a karrierje, a klasszikusokra koncentráljon, vagy a többnapos versenyeken próbáljon el minél jobb eredményt elérni. A sprinterek között Elia Viviani (Cannondale) még a pályán is bizonyítani akar, többek között a 2016-os olimpián is rajthoz szeretne állni, ám éppen a múlt héten előzte meg kétszer is Mark Cavendish-t a török körön, és pályázik jó eséllyel egy szakaszgyőzelemre a Giron is, vagyis sokra viheti. Sascha Modolo (Lampre-Merida) és Andrea Guardini (Astana) is biztató karrier elé néz, de a legtöbbre a mai fiatalok közül talán Fabio Aru viheti. Az Astana sportigazgatója, Guiseppe Martinelli korábban öt olaszt segített Giro-győzelemhez, és nem látja lehetetlennek, hogy tanítványa lesz a hatodik. „Nagyon sok tapasztalatot szerez Vincenzo (Nibali) mellett, és a jövőben meg fogja kapni a lehetőséget. Szerintem egy napon meg fogja nyerni az olasz kört.”- jósolt a szakvezető.

Hogy mikor láthatjuk újra a régi fényében tündökölni, egyáltalán látjuk-e valaha hasonló szinten az olasz kerékpársportot, mint korábban? Jó kérdés. A jó hír viszont az, hogy attól, hogy álltak már sokkal jobban, még egy remek Giro következik.

(Forrás: az angol nyelvű Velo magazin májusi száma, Andrew Hood írása)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.